Éva lányai
Jegyzőkönyv
Beszélgetésünk
alapja a halál és az az utáni élet. A köszönések után felvetődött a
gyermekkorban kialakult félelem az elmúlással kapcsolatban.
Norina:
A tegnapi nap során eszembe jutott, hogy kiskoromban mennyire megrémültem,
amikor először ráeszméltem arra, hogy egyszer mindenki a másvilágra fog jutni.
Gabriella:
Olyan 6 éves lehettem, amikor a fürdőszobában fogmosás közben elsírtam magam
anyukámnak, hogy én nem szeretnék meghalni.
Eszter:
Mi játszódott le benned akkor, abban a percben?
Gabriella:
Azt hittem, hogy örökké fogunk élni, és senki sem fog meghalni.
K. Bianka:
Én is ebben a hitben éltem, úgy gondoltam, hogy csak a mesékben létezik az
exitus.
Gy. Bianka:
Egy könyvben olvastam, hogy Isten örökké velünk marad, és mi nekünk is vele
kell maradnunk.
Norina:
Az iskolában arról tanultunk, hogy Jézus azért halt meg, hogy bűneinket
megváltsa, és ő sem félt, ezért én sem teszem.
Eszter:
Mivel mindannyian egyházi fenntartású általános iskolába jártunk és
gimnáziumban tanulunk, így gazdag tájékozottsággal rendelkezünk ebben a
témában. Ezért átlátjuk a jézusi kereszthalált.
Gy. Bianka:
Félelmem akkor kezdett elmúlni, mikor megismerkedtem Jézus történetével. A
homály ezzel a témával kapcsolatban kezdett kevésbé ijesztővé válni.
Gabriella:
Mára már megértettem, hogy nincs okom félni, hiszen, ha Isten magához szólít, biztos
helyem van a mennyországban.
Norina:
Attól függően, hogy ismerjük a halálnak ezt az oldalát is, még mindig meginog a
hitem.
K. Bianka:
Néha én is elbizonytalanodom, de ettől függetlenül a hitem meginoghatatlan.
Eszter:
Én elfogadom az exitust, mivel ezt senki sem tudja elkerülni. Mindenkinek szembe
kell néznie ezzel a folyamattal, és nem szabad félelemmel telve tekinteni rá.
Gy. Bianka:
Ezek szerint el kellene fogadnunk?
K. Bianka:
A halál gondolatával együtt kell élni, és továbbra is bízni Istenben, mert az
életünk az ő kezeiben van.
Norina:
Örültem, hogy meg tudtam ezt veletek osztani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése